Arvisura világkép
(részlet)
És most ismerkedjünk meg az Arvisurával és az Arvisura világképpel.
Itt most még egyszer hangsúlyozom, hogy a leírt információk a legutolsó és legmegalapozottabb kutatások eredményeit rögzítik. Lehet fenntartással fogadni az elmondottakat, de mint a magyar őstörténet része – és bizonyítékokat felmutató része! – szervesen hozzátartozik a könyv ismeretanyagához.
Tehát, mi is az Arvisura? Az Arvisura szent irat, krónika, mely meghatározatlan idő óta íródik. Leírások szerint a Földön Anyahita kezdte el írni. Anyahita égi eredetű asszony, aki hét társával együtt érkezett több mint tízezer ezer éve Ataisz szigetére. Űrhajójuk meghibásodott, így nem tudtak visszatérni lakóhelyükre, a Szíriuszra.
Itt a Földön több gyermeke született, de egyik gyermeke, (VAN nevű) születésekor Anyahita megbénult. Ekkor kezdte el leróni az égi tudást, az ő Arvisuráját.
Az ősi társadalmak közül ez az egyedüli közösség, melyet a 24 törzs életét alkotmányos pontokba foglaló, összefogó és irányító életforma jellemez. Időszámításunk előtt 6000-ben az életképesen működő KÁLL (uralkodó) alkotmányos intézményének létrejöttekor három pontban határozták meg alkotmányukat.
1. A KÁLL köteles mindenki panaszát meghallgatni és uralkodni.
2. A földmunkát végzőket cselekedetükben békén kell hagyni.
3. A várakban dolgozó tárkányok, böszörmények békében éljenek.
Ezt a három pontot még Ataiszban alkották. E földrész elsüllyedése előtt Ataisz fővárosában – Dorozsmában – hozták létre a fenti törzsszövetséget a Vezéri Tanács, az Öregek Tanácsa, valamint a Fejedelmek és Királyok Tanácsa javaslatára.
A mai napra az utolsó információ: időszámításunk előtt 3540-ben történt meg a tizenkettedik feljegyzett özönvíz a Közel-Keleten Ataisz süllyedése óta. Erről hallott Ábrahám, és erről tudósít a Biblia.
Forrás: http://www.prenoszilsandor.eoldal.hu/cikkek/rovasiras-tankonyv-5-6-fejezet
A magyarság szempontjából (A Kárpát medencét leszámítva) a legfontosabb földrész Ataisz. Nevét a Tórem mitológiából ismert Atya-Istenről, Ata-Isisről kapta. A Csendes-óceánon volt található, a jelenlegi Hawaii-szigetek képezték az észak-, északkeleti csücskét.
Az utolsó jégkorszakot megelőzően őseink a Meleg Vizek Birodalmában, azaz a mai Kárpát-medencében éltek. Ezért van az, hogy a szavárd-magyarok 2004-ben már a 21.504. év számításánál tartanak! A hirtelen beköszöntő hideg elől azonban el kellett menekülniük. Azon fejlettebb népek, akik jól értettek a hajóépítéshez – a kataklizmák következtében a Csendes-óceánból újonnan kibukkanó földrészre, Mú egykori maradvány szárazulatára - Ataiszra menekültek, csakúgy, mint néhány más nép a Pamírból, Kaukázusból, stb.
Különböző törzsek éltek tehát itt, mégpedig a Fekete- és Fehér-hunok, az agabák, az úzok (a majdani pal-úzok, azaz palócok, illetve gara-úzok, azaz grúzok ősei), az indijók, a maják, a sakák (a majdani szkíták ősei), a környező szigeteken pedig az as nép (a majdani aztékok ősei). Ezen tözseknek aztán számos nemzetségük alakult ki az idők során. Már Ataiszon is éltek magyarok, ám e név mögött nem egy bizonyos törzset kell érteni, sokkal inkább egy gyűjtőfogalomról, s egyfajta szellemi minőségről van szó, melyről ezt rótták le őseink:
„A Magyarok, az egyistenhívőknek nevezett jó emberek, akikhez más törzsek gyermekei is csatlakoztak. Így az Anyahita kegyhely és Joli-Tórem dombjai között megtelepedett egyistenhívőket magyaroknak nevezték. Ezen egyistenhívők követői nem képeztek külön törzset, hanem a jó embereknek a vallási közösségébe tartoztak. Ezen közösségnek tagjai soha nem háborúskodtak, hanem az Anyahita által lerótt egy igaz Isten hitében nevelték fel gyermekeiket.” (1. B. Arvisura, Kr.e. 4000-4040.)
Itt sohasem volt tél, így a klíma ideális feltételeket biztosított a mezőgazdaság számára, az emberek rendkívüli jólétben éltek, hiszen a domboldalakon teraszos földművelés, míg a síkságokon csatornázott öntözéses gazdálkodás folyt, s így minden szükséges élelmet meg tudtak termelni. A hegyoldalak erdőségeiben fakitermelés folyt, innen a rönköket a folyón úsztatták le a Hun-tóhoz, ahol a kézművesek megmunkálták azokat. Földalatti alagút-rendszereket építettek ki, melyek szinte az egész földrész területét – különösen a hegyeket összekötve - behálózták, s ezekben földalatti raktárakat is létesítettek. A hegyekre különböző szent kegyhelyeket építettek és itt voltak az egyes törzsek vezéri székhelyei is. A földrészt a Kékleny-hegység a Gara-zúgóval szinte kettéosztotta, mint ahogyan mai hazánkat a Duna. A folyó jobb oldali részén éltek az agabák és úzok, akik fővárosukat Kosztrómát a Hangun torkolata mellett építették fel. Ezzel átellenben terült el Dorozsma, amely a fekete és fehér hunok fővárosa volt. Fentebb, az Indus folyó feletti részen éltek a maják, indijók, valamint a Kékleny hegység feletti területen a sakák. Bár a különböző földfelszín miatt különböző kultúrák alakultak ki, ám valamennyi igen fejlett volt. Míg az agabák főként kereskedelemmel foglalkoztak, addig a hunok inkább a kézművességben, szerszámkészítésben és állattenyésztésben voltak járatosak.
Forrás: http://www.arvisura.van.hu/